Rézkor, bronzkor, vaskor, római uralom és népvándorláskor
A rézkor az emberiség történetének Kr.e. 3000 és 1900 közti időszaka. Igaz, hogy az első arany és réz tárgyak, apró ékszerek formájában már a „Lengyeli kultúra” idején megjelentek, döntőbb változás indokolja viszont, hogy az újkőkor és a bronzkor közé önálló fejlődési szakaszként beiktassuk a rézkort. Az újkőkorban a földművelés biztosította az ember létalapját. A rézkorban az élet jelentősen átformálódott és a pásztorkodó állattartás lett az ember megélhetésének alapja. Ez a változás az, ami a rézkor önálló fejlődési szakaszként való tárgyalását indokolja. Úgy tűnhet, hogy a korábbi újkőkor növénytermesztése után a rézkor pásztorkodó állattenyésztése valamiféle fejlődési visszaesést jelent. Alaposabban vizsgálva a kérdést, azt látjuk, hogy ilyenről szó sincs! A rézkorban ugyanazokat a növényeket termelte az ember, mint az újkőkorban. A rézkor klímája viszont megváltozott, hűvösebb, csapadékosabb lett. A meg-változott klímaviszonyok mellett jelentősebb mezőgazdasági termésnövekedéssel nem számolhatunk, ugyanakkor a rézkori telepek számának megnövekedése lényegesen nagyobb népességre utal. A népes telepek létét az új termelési ág, az állattenyésztés biztosította. Ugyanakkor az állattartás visszahatott a földművelésre, ami nagyobb termőterületek művelését tette lehetővé. A megnövekedtet termő-terület tudta aztán a nagyobb számú népesség növényi élelmiszer szükségletét biztosítani. A rézkori életforma-változás hátterében - mint említettük - klíma módosulás keresendő. A hűvösebbre, csapadékosabbra fordult időjárás dúsan zöldellő legelőket biztosított és ez jobban kedvezett az állattartásnak, mint a földművelésnek. A rézkori pásztorok juhot, kecskét, sertést és szarvasmarhát tenyésztettek, nyilván rideg, vagy félrideg körülmények között. Ez azt jelentette, hogy az állatok egész évben a szabadban tartózkodtak, élelmüket maguk keresték meg, legfeljebb zordabb telek idején terelték őket valami szélfogó cserény árnyékába, vagy szél-mentes völgybe. Az állattartás elsődleges célja a hústartalék biztosítása volt. Főként fiatalabb állatok húsát fogyasztották, hiszen az volt az ízletesebb. Másrészt, a téli takarmány szűk világában csak a tenyészállatokat és igavonókat tudták etetni.91 Matolcsi János mutatott rá, hogy a rézkori telepek hulladék anyagában sok a vadászott állat csontja, ez azt mutatja, hogy a telepek lakói, amennyire lehetett, kímélték állataikat, lényeges volt számukra a tejtermelés, az igaerő biztosítása és a gyapjúhozam. A jelentős számú rézkori telepek között az ökrösszekerek révén kialakultak az első természetes utak. Az útcsomópontok településfejlesztő erejével a rézkortól számolhatunk. A rézkori állattartás becses emléke a vörsi vörösréz diadéma, amely egy zsugorított csontváz koponyájáról került elő. Eredetileg fejfedőre volt varrva a vörösréz pánt, aminek végei a homlokrészen elhegyesedve, a szarvasmarha szarvait utánozzák. Tulajdonosa olyan pap, vagy varázsló lehetett, akinek működésétől a marhatenyésztés sikerét remélték. Az állattenyésztés eredményessége bizonytalanabb volt, mint a földművelésé, hiszen különböző tényezők befolyásolták azt. Elsőként a legelőket elpusztító szárazságot említhetjük, de hasonló kárt okozhatott a tűzvész is. Még a mai állattenyésztésben is óriási károkat okozhat egy-egy járvány, sokkal inkább így volt ez a múltban. A rézkori állatcsordák körül medvék, farkasok, hiúzok ólálkodtak, de a tolvajoktól is védeni kellett az állatokat. Az állattenyésztés sikere egyes csoportoknál nagyarányú vagyoni felhalmozódást eredményezett, a sikertelenség másoknál szegénységet, éhínséget okozott. A vagyoni felhalmozódás vörösréz tárgyak formájában alakult ki, ami jelentős cserét tett lehetővé. A csere fontos és keresett tárgya volt a réz, de tömegesen kezdett feltűnni az arany is. A vagyoni különbségek mellett társadalmi rétegződés is megfigyelhető a réz-korban. Már az újkőkorban megjelentek bizonyos különleges feladatot megoldó csoportok. A sümegi kovabányászokra, vagy a szántódpusztai révészekre gondolunk. A rézkorban a réz és arany olvasztása, formába öntése nagy szakmai gyakorlatot igényel és ez a gyakorlat apáról fiúra öröklődött. A korábbi egysíkú földművelő-állattartó társadalomban megjelentek az iparosok és megerősödött az újkőkorban már jelentkező kereskedelem szerepe is. A rézkor első felének története a „Balaton-Lasinja kultúrához” kapcsolódik. Ez a kultúra időrendileg a „Lengyeli kultúrát” követi. Ebben a kultúrában Kalicz Nándor balkáni népelemek létét mutatja ki, akik területünkre érve, a helyiekkel keveredve alakították ki ezt a kultúrát. A „Balaton-Lasinja kultúra” emlékanyagát nem ismerjük még Szólád területéről. A késői rézkorban, Kr.e. 2300 táján települt meg Szóládon a „Péceli kultúra” népe. Ez a kultúra Kr.e. 1900 tájáig élt. Emlékanyagának részletes feldolgozását Banner Jánosnak köszönjük. A „Péceli kultúrát” délről és nyugatról behúzódó népcsoportok, a helyiekkel keveredve, hozták létre. A kultúrában hangsúlyos volt a földművelés, de az állattenyésztés megtartotta elsőségét. Szólád a „Péceli kultúra” lelőhelyeként ismert a régészeti irodalomban. Radnóti Aladár és Gerő László közös könyvében is így szerepel, a lelőhelyet azonban nem jelölik meg. Ugyanígy találjuk Banner János nagy összefoglalásában, vagy Entz Géza és Gerő László közös könyvében is. A szóládi lelőhelyet telepként említi Draveczky Balázs, a telep helyét azonban nem mondja meg. 1990. április 30-án Szóládon, a Hadúti dűlőben végzett terepbejárásunk során, a dűlő nyugati szélén, a dűlő közepe táján 250 x 100 méteres területen a „Tapolcai csoport” cserepei mellett, a „Péceli kultúra” edénytöredékeit is megtaláltuk. Sok apróbb-nagyobb hamus folt leégett épületek helyét jelölte. A kaposvári Rippl Rónai Múzeum anyagában Ősz József gyűjtéséből nagy mennyiségű anyag van innét, köztük egy kiegészített „péceli” bögre is. A Kr. e. III. évezred vége felé háborúk sora jellemzi a rézkor végének történetét. Déloroszország felől több irányban terjeszkedő harcias pásztortörzsek elérték a Kárpátok láncolatát és többször eljutottak a Tisza vidékére is. Ez a magyarázata annak, hogy a „Péceli kultúra” ottani telepei magasabb helyekre húzódtak fel és a telepeket néha erődítették is. A jövevények és a helyi pásztorok összecsapásából eleinte a helyi népesség került ki győztesen, a keletiek ekkor nem tudták itt megvetni a lábukat. Ugyanekkor KisÁzsia felől előretörő népcsoportok megkezdték a Balkán meghódítását. A Kr.e. II. évezred elején megváltozott a politikai helyzet. Az említett irányokból új népcsoportok vetették meg lábukat a Kárpát-medencében és megtörték a földművelő, állattartó „Péceli kultúra” népének uralmát. Kr.e. 1900 táján új fejlődési szakasz, a bronzkor kezdődött a mai Magyarország területén. Az új hódítók ismertették meg vidékünket a bronzművességgel. A réz viszonylag puha fém, így munkaeszköz, fegyver készítésére nem túlzottan alkalmas . A réz tárgyak inkább a vagyon-felhalmozódás eszközei és a kereskedelem értékmérői. A bronz 3-10 % ónnal, vagy antimonnal ötvözött, 90-97 % rezet tartalmazó fém. A bronz kemény, merev fém, amely szerszám és fegyver előállítására kiválóan alkalmas. Öntési technikával sorozatgyártás vált lehetővé. A bronz ugyan könnyen törik, de törés esetén újra beolvaszható, így mint nyersanyag nem veszett el. Kuzsinszky Bálint említi, hogy Szóládról, közelebbről meg nem jelölt helyről egy 17 cm hosszú, két részes öntőminta került elő, amit lándzsacsúcs előállítására használtak. (6. kép). Egyes kutatók a bronzművességet az őskor legjelentősebb technikai felfedezésének tekintik. A bronzművesség ugyanis alakítóan hatott a gazdasági életre, ezen keresztül befolyásolta a társadalom fejlődését is. A bronzkorban kialakult a földművelés és állattartás egyensúlya. Keleti pász-tornépek hatására ekkor honosodott meg nálunk a háziasított ló. A ló gyorsasága lehetővé tette a távoli tájak közti kapcsolattartást és ez gyorsította a távolsági kereskedelmet is. Mindez az anyagi és szellemi javak cseréje révén a társadalom fejlődésére is hatott. A háziasított ló alakította a harcmodort is, megjelentek az első ló vontatású harci szekerek. Az első zabiák szíjból készültek, csont zab lapálcával.
6. kép: Kétrészes bronzkori öntőminta lándzsacsúcs előállításához, Kuzsinszky nyomán
A Kr.e. II. évezred első századait a háborúk sora jellemzi. Ebben a háborús világban hosszú életű kultúrák nem tudtak kialakulni. A dunántúli bronzkor kezdeti szakaszát jelentő „zóki kultúra” emlékeit nem ismerjük meg Szóládról. A „zóki kultúrát” Kr.e. 1700 táján a „kiasapostagi kultúra” váltotta fel. Szóládon, a Büdösgáti malommal szemben, a patak túlsó oldalán, a Bozótnak nevezett részen nagyobb régészeti anyag került elő és jutott a kaposvári Rippl Rónai Múzeumba. Ebben az anyagban két korabronzkori, „kisapostagi kultúrához” tartozó cserép is van. A leletek telepre utalnak. Kr.e. 1650 táján több évszázados nyugalom köszöntött a Kárpát-medencére. A középső bronzkor időszaka ez, amikor a „mészbetétes díszű edények kultúrájának” népe élt a Dunántúlon. Egységes edényművesség jellemezte ezt a kultúrát. Az általában sötét színű edényeken a bemélyített mintákat porrá tört kagylóból készült masszával töltötték ki és ez a „mészbetét”. A kultúra edénye díszítőeleméről kapta nevét. A „mészbetétes díszű edények kultúrájának” népe egymástól elkülönülő csoportokban települt le. Egy-egy települési csoport egy-egy nemzetség szállásterülete lehetett. Ezt azért említjük, mert Szóládon, a falu nyugati részén a majorban, 1901 végén, forgatás közben nagy őskori urnára bukkantak. Az urna ugyan összetört, a körülötte álló tíz edény, egy csónak alakú csésze és két hálósúly Schuch Károly kéthelyi gyűjteményébe került. Ez az anyag eltűnt, vagy megsemmisült a második világháború során, így csak Kuzsinszky
7. kép: Mészbetétes díszű bronzkori edények Szóládról, Kuzsinszky nyomán
Bálint nyomán tudjuk bemutatni az említett szóládi leleteket (7. kép). A majorban talált mészbetétes díszű edényeket több helyen is említi a magyar régészeti iroda-lom. A kaposvári Rippl Rónai Múzeum anyagában van egy mészbetétes díszű edénytöredék, ami Ősz József közlése szerint Szóládon, az Őszödi utca 17. számú ház kertjében került elő. A „mészbetétes díszű edényművesség kultúrájának” népe is földműves volt, legfontosabb növényeik a búza, rozs, árpa és köles. A nép életéről sajnos igen keveset tudunk. Munkaeszközeik sorában ott volt a bronz kés, sarló és balta is, de gyakoriak még a kő és agancs szerszámok is. 1903-ban a falutól keletre húzódó domboldalon szőlőtelepítés forgatási munkái során egy bronz tokos baltát is találtak. Ez a típus hosszú ideig élt, nem biztos, tehát, hogy a „mészbetétes kultúra” hagyatéka, lehet, hogy a bronzkor későbbi szakaszából származik. A középső bronzkor hűvös, csapadékos klímája idején a juh és kecske tartása háttérbe szorult, megnövekedett a sertéstenyésztés jelentősége. A szarvas-marha mellett gyakori a ló is. Ebben a korban a korai bronzkor keskeny patájú sztyeppi lovait már „terültpatájú” állatok váltották fel a helyi tenyésztés eredményeként. A ló tejét, húsát fogyasztották, bőre és csontja ipari nyersanyagul szolgált. A Kr. e. 1300 és 1100 közti időben Nyugat és Közép-Európa új nagyhatalma a „halomsíros kultúra” népe volt, amely egyre nagyobb területeket hódított meg. Ennek eredményeként a Po-vidék, az Alpok térsége, a Kárpát-medence nyugati és középső része gazdasági egységbe került. A „halomsíros kultúra” megjelenésétől számítjuk a késői bronzkort a Kárpát-medencében. A „kultúrán” belül távoli vidékek technikai eredményei összegeződhettek, amiből magas szintű kézműipar fejlődött ki. A „halomsíros kultúra” emlékeit nem ismerjük még Szólád területéről. A Kr. e. 1100 táján a „halomsíros kultúra” korábbi területén a nagy sírszámú temetőiről elnevezett „urnasíros kultúra” alakult ki. A „kultúra” törzsek a Tiszáig hódították meg a Kárpát-medence területét. Az „urnasíros kultúrában” magas fokra jutott a társadalmi differenciálódás, a vezetők katonai kísérettel vették körül magukat. Az „urnasíros kultúrában” jelentek meg nálunk az első vas tárgyak. így egy csobánci égetéses sír anyagában apró vas kés és fenőkő is szerepel. Szóládon, az Őszödi utca 17. számú ház kertjében talált „urnasíros kultúrás” cserepek a kaposvári Rippl Rónai Múzeumba kerültek. Az Őszödi utcából a faluból kiérve, az első keresztútig jutva, északkeletnek fordulva, kb. 30 m-re esővíz által kimosott „urnasíros kultúrás” cserepek gyűjthetők. Ősz József balatonszárszói magángyűjteményében a szóládi Nyesthegyről van egy ép „urnasíros kultúrás” edény. Egy ilyen edényt Patek Erzsébet is közöl Szóládról. Kr. e. 750 táján keleti lovasnépek, a preszkiták törték meg az „urnasíros kultúra” népének uralmát. Ugyanekkor a Balkán felől illír csoportok kezdtek észak felé terjeszkedni és megszállták a mai Dunántúl területét. Új fejezet kezdődött a Kárpát-medence életében, a korai vaskor, ami Kr. e. 350 tájáig, a kelták megjelenéséig tartott. Egyes nagy „urnasíros kultúrás” telepek élete folytatódott a korai vaskorban is. A korai vaskor első felét a „váli kultúra” anyaga jellemzi. Ennek a kultúrának a leletei egyelőre ismeretlenek Szólád területéről. A korai vaskor derekán keleti lovasnépek újabb támadása érte a Kárpát-medencét. A balatoni tájban Hegymagason kerültek elő ezeknek a keleti lovasoknak a régészeti emlékei. Ezzel egy időben az írott forrásokból is ismert szkíták törtekbe a Fekete-tenger vidékéről, emlékanyaguk szerint a Dunántúlra is eljutottak. Sümeg közelében, Mihályfán szkíta bronz csörgők kerültek elő. A szkíták kapcsolatban álltak a Fekete-tenger vidéki görög gyarmatvárosokkal és megtanulták a fazekaskorong használatát is. Nálunk nem tudták tartósan megvetni a lábukat, így a fazekaskorong használata csak Kr. e. 350 táján, a kelták közvetítésével vált általánossá. A keleti támadásokkal egy időben nyugat felől egy vasművességhez értő nép nyomult be a Kárpát-medencébe. A korai vaskor második felében a „hallstatti kultúrában” kezdett nagyobb mennyiségben megjelenni a vas. Szóládon, az Őszödi utca 17. számú ház kertjében sok, telepre utaló cserép került elő. Ezeknek a cserepeknek egy része a „hallstatti kultúrához” tartozik. A kelta törzsek a Kr. e. IV. század elején kezdték meg a Dunántúl meghódítását, Kr.e. 350 táján már az egész Dunántúl urai voltak. A keltaság a mai Magyarország területén is a megszokott társadalmi berendezését valósította meg, a katonai uralkodó réteg a földművesek munkájából élt. A késői vaskorban, a kelták uralma idején terjedt el a vas széleskörű alkalmazása. A földművelés munkaeszközei sorában ekkor jelent meg a vas ekepapucs, de vasból készült az ásó, kapa, fűrész, fejsze, sarló és kasza is. A kasza révén lehetővé vált a széna gyűjtése és ezzel nagyarányú istállózó állattartás kezdődhetett. A mezőgazdasági termények feldolgozásában jelentős előrelépést jelentett a tengely körül forgó, vízszintesen őrlő kézimalom. A kelták küllős, vas szerelésű kocsija és a mai lovas kocsik közt alig van szerkezeti különbség. A késői vaskorban, a kelták révén lett általános a lábbal hajtott fazekaskorong és a korongolt edények egyeduralma. Az ügyes, jól képzett iparosok a legtöbb használati cikket áruként termelték már, amit a kereskedelem távoli vidékekre is eljuttatott. A kereskedelem fellendülése hozta magával a pénz megjelenését. A bronzkor során észak-déli irányú természetes út alakult ki, amely hazánk nyugati szélét érintve eljuttatta hozzánk és a Földközi-tenger vidékére észak kincsét, a borostyánt.
8. kép: Kelta hólyagos bronz karperec, Kuzsinszky nyomán
A „borostyánkő úton” a késői vaskorban is jelentős mennyiségű borostyán jutott a dunántúli keltákhoz. A „borostyánkő út” déli, adriai végénél Róma Kr. e. 181-ben megalapította Aquileiát. A dunántúli kelták, de az Alpokon túl élő népek is Aquileiába szállították áruikat, főleg rabszolgát, élő állatot és bőrt, hogy római árura cseréljék be. Ez a kapcsolat ismertette meg a Dunántúl területén élő kelta törzseket a latin nyelvvel és írással 1903-ban Szóládon, gróf Hunyady József birtokán, a falutól keletre húzódó domblejtőn szőlőforgatást végeztek. Itt 2 db hattagú, hólyagos bronz karperec került elő. Az egyik darabokra tört, a másik képét Kuzsinszky Bálint közli. Mi Kuzsinszky nyomán mutatjuk be a jellegzetes kelta karperecet. A darabot Kuzsinszky nyomán említi Hunyadi Ilona is. Szóládot Nováki Gyula nyomán kelta földvárként említi a régészeti iroda-lom. A régi temetőben látható magányos dombocskát tekintik egyesek kelta földvárnak. Magyar Kálmán a régi temetőben mesterséges, kettős körsáncot figyelt meg, ezen belül nagyméretű téglák töredékeit találta. Egy elpusztult tégla épület állt itt, amit a falubeliek „Vámházként” említenek. Magunk a régi temetőben levő kettős sánc terepbejárása során pár XVI-XVII. századi cserepet találtunk csak. Tóth Gyula Szólád, Kossuth Lajos utca 63. számú házának kertjében pár későkelta, úgynevezett LT/C cserepet is találtunk terepbejárás során. A római csapatok Kr. e. 35-ben elfoglalták a Száva völgyét és ezzel utat nyitottak a mai Dunántúl meghódítására. Erre Kr. e. 11-ben került sor. A „nagy és súlyos” háborúkról keveset tudunk, de a harcok súlypontja a Dráva és Száva közére eshetett. A római győzelem után Uyricum tartományt szervezték meg, amely a mai Dunántúlunkat és Horvátország nyugati részét foglalta magába. Kr. u. 8-tól a mai Dunántúlból és a Dráva-Száva közéből Pannónia tartományt szervezték meg. A mai Ausztria keleti peremét Vindobonaval, Bécs ősével csak az I. század folyamán csatolták Pannoniához. Pannónia tartomány megszervezése után, a területen élő, korábban szabad kelta törzseket közigazgatási egységekbe, civitasokba osztották be. A civitasok szervezése hosszú folyamat volt, ennek egyik késői eredménye az I. század végén a civitas Cotinorum alakítása. Ez a közigazgatási egység a Balatontól, a rómaiak Pelso tavától délre kereshető. A mai Szólád területe feltehetően ehhez a civitashoz tartozott. A rómaiak vezették be Pannonia területén a mészhabarcsba kötött kő- és tégla építkezést. A szobák hőmérsékletét a padló alatt húzódó fűtőcsatornák meleg levegője biztosította. Az épületek nagyméretű, lapos tetőcserepekkel voltak fedve. „Peremes tégláknak” is nevezzük ezeket a tetőcserepeket, mert hosszanti élükön 2-3 cm széles és ugyanilyen magas perem fut végig. Két sor ilyen tegula - ez volt a latin nevük - peremének találkozását kúpcserepekkel borították. Az egymást fedő kúpcserepeket - ezeket imbrex néven ismerték -mészhabarccsal ragasztották fel, míg a peremes téglákat vas tetőszegekkel erősítették a gerendázathoz. A rómaiak építették Pannonia területén, katonai és kereskedelmi szempontok figyelembevételével az első utakat. A falutól keletre húzódó domblejtőn 1903-ban gróf Hunyady József birtokán szőlőforgatáskor római urnatemető került elő. Az égetéses sírok között pár csont-vázas temetkezés is volt. Kohlbach Bertalan kaposvári gimnáziumi tanár a forgatás után pár nappal járt a lelőhelyen, észrevételeit az Archaeológiai Értesítőben tette közzé. Kuzsinszky Bálint azokat a leleteket mutatja be és írja le, amelyeket Schuch Károlynál látott Kéthelyen. Ezek között egy terra sigillata utánzatot is említ. Ez a szürke színű tál mindössze egy körbe futó bemélyedéssel van díszítve, ez alatt egy sor benyomott levelet látunk. A terra sigillata a korarómai világ vörös színű, domborművekkel díszített díszedénye, amit Észak Itáliában, majd Galliában gyártottak. Az említett utánzat helyi, pannoniai készítmény. Kuzsinszky Bálint külön kiemel egy kis, kétfülű szürke bögrét, amelynek felső részén kidomborodó levélékítmények vannak. A darabot a Kr. u. I. század végén Itáliában gyártották. A temető területéről egy Faustina bronz érem is előkerült.Radnóti Aladár szerint korarómai utat szegélyező temetőről van szó. Az 1903-ban talált leletanyag sajnos elpusztult, vagy eltűnt a második világháború során, így csupán Kuzsinszky Bálint nyomán tudjuk az anyagot bemutatni a 9. számú képen. A 9. kép 12. ábráján bemutatott finom, szürke, kétfülű bögréhez hasonló darabot láthatunk Szóládról Ösz József balatonszarszoi magángyűjteményében. Ez bemondása szerint a Büdösgáti befolyó keleti oldalán, a hídtól keletre, 200 m-re került elő. Ősz József említett magángyűjteményében egy korarómai tál is van Szóládról. Szóládon, az Őszödi utca 5. számú ház kertjében Ösz József sírokból származó korarómai edényeket gyűjtött. 1974-ben két római urna került Szóládról a kaposvári Rippl Rónai Múzeumba. Ezeket Ősz József szerint az Őszödi utca 17. számú ház kertjében találták. A berek szóládi részén, a pálinkaházi csapástól délre, Szólád felé, 1957-ben korarómai urna került elő, ami mellett vékonyfalú edény állott. Az utóbbit az eke összetörte, az előbbi Antal Attilához került Balatonőszödre. A Kr. u. V. század elején a keletről nyugatra özönlő népek áradatát Róma már nem tudta feltartóztatni. Kivonta hadseregét és igazgatási rendszerét Pannoniából. A tartomány jómódú népessége is a biztonságosabb nyugati tartományokban keresett menedéket, Pannoniában csak a dolgozó parasztság, iparosok maradtak. Pannonia ezt követően hun, keleti gót, langobard, majd avar fennhatóság alatt állott. A népvándorláskor emlékanyaga ismeretlen még Szólád területéről.
9. kép: Római edények Szóládról, Kuzsinszky nyomán
|
